"Mennyi áldozat foly le tanu nélkül a feledés határtalan tengeribe."                                                                                                                    Széchenyi István

                                                               

 

 ÜDVÖZÖLJÜK HONLAPUNKON!

 Kedves Látogatóink, Olvasóink! Szeretnénk, ha a Nagycenki Füzetek segítségével minél teljesebben megismernék Nagycenk - a leghűségesebb község - gazdag történelmi múltját, napjainkban születő sok-sok értékét és a Széchenyi-örökség megőrzésében, továbbadásában végzett munkáját. 

 


 KÖTETEINK ÉS HONLAPUNK TARTALMÁBÓL:


 

Nagycenk múltja

           A cenki sír leghűségesebb látogatója

Nagycenk a múló évtizedek folyamán a Széchenyi-kultusz faluja lett. Államférfiak, tudósok hozták el koszorúikat, a nagy évfordulókon a Magyar Tudományos Akadémia küldöttsége, iskolák, intézmények jönnek egyre többen, ám a cenki sír leghűségesebb látogatója mégiscsak Jászai Mari lehetett.

   A nagy tragika minden évben elzarándokolt Széchenyi sírjához. Tavasszal érkezett, hársfavirágzáskor, néha színésztársait is elhozta, s egy ízben Herczeg Ferenc, a nagy író is eljött vele.

   A Fehér Lóhoz címzett vendégfogadóban szállt meg, s első útja a sírhoz vezetett. Három ízben – nagy kitüntetései és jutalomjátékai alkalmával – elhozta ezüstkoszorúit is, s elhelyezte Széchenyi márványtáblája fölé, ahol most is láthatók.

   Másnap végigsétált a hársfasoron, s nagy hársfavirágcsokorral tért vissza, amelyet szépen felakasztott szobája falára. A vendéglősnek nagy gondja volt mindig, hogy ez a csokor elszáradva ugyan, de épségben a következő évben is várja a Nagyasszonyt.

   Mert így szólították, s a Nagyasszony esténként elbeszélgetett a családdal, s talán vándorszínész emlékei éledtek fel benne, betért az ivóba, s szavalt az ott kártyázgató iparosoknak, iszogató öreg parasztoknak, víg parasztlegényeknek. A Családi kört szavalta, Ráchel siralmát, Széchenyi emlékezetét, 1919. szomorú napjaiban, a vesztett háború után pedig a Szózatot. Megrendítő volt, amikor a megkeményedett, ráncos, öreg iparos- és parasztarcok lassan vonaglani kezdtek, s a szemekből kicsordult a könny.

(Csenár János nyomán)

 

Gráf Mónika grafikája

        Jászai Mari története más érdekes nagycenki történettel együtt a Nagycenki Füzetek Mesélő Nagycenk című kötetében olvasható 

 

 


Példaadó helytörténész elődeink

 

Csenár János (1899-1985) író, helytörténész

 

 


 Nagycenk múltja 

 Bokor Nándor híres ceruzája
 

Bokor Nándor nagycenki gépgyáros a cenki eke és a világkiállításon nyertes vetőgép megalkotója Ferenc József császártól 1885-ben az arany érdemkereszt kitüntetést kapta.

S Bokor Nándor tudta, mi a kötelessége. Illendően ferencjóskába vágta magát, és felutazott Bécsbe, hogy megköszönje a királynak a medáliát. Őfelsége dolgozószobájában fogadta a mestert.   

Elbeszélgettek erről-arról, főként azonban a vetőgépről, amelyet a király többször látott a kiállításokon s éppen azért szerette volna tudni, hogy működik. Bokor magyarázta is, de papír is kellett hozzá meg ceruza is. Őfelsége a saját ceruzáját adta kezébe, s a cenki mester felvázolta és megértette a Monarchia fejével a vetőgép szerkezetét.

Vége a kihallgatásnak.

Bokor már a Burg folyosóján ballag… oldal­zsebéhez kap, ott a ceruza, Ferenc József ceruzája. Nem, ezt nem viheti el, a királyt nem lophatja meg. Nyomban megfordul, lépdel vissza­felé, de ott a burgzsandár, keresztbe rakja az alabárdot: – Halt!

Bokor magyaráz, mutogatja a ceruzát, de a testőr nem enged. Megpróbálja félretolni az alabárdot, de a német „szapperlottozik”, s jön már a sarokból a másik burgzsandár is. Nagy a lárma, s már-már verekedéssé fajul a dolog, amikor nyílik az ajtó és megjelenik a császár őfelsége: Was ist das?

Magyarázkodás. A császár mosolyogva engedi be a becsületes lakatos­mestert, s a végén meg­ajándékozza a ceruzával:
– Tegye el emlékbe!

Bokor Nándor, a nagycenki iskola gondnoka évenként többször is meg­látogatta az osztályokat, s ilyenkor magával vitte a ceruzát. A cenki iskolában az volt valamikor a legnagyobb kitüntetés, ha valaki írhatott Ferenc Jóska ceruzájával.

Rokop Ferenc asztalosmester mindig büszkén emlegette, hogy ő írt valaha Ferenc Jóska ceruzájával.

(Csenár János nyomán)

 
 
 
 
"...ezt a ceruzát a cenki iskolának fogom ajándékozni."
Gráf Mónika grafikája
 
 
Az emlékezetes történet és Gráf Mónika grafikája a Nagycenki Füzetek Mesélő Nagycenk kötetében található
 
 
 
 
Bokor Nándor sírja a nagycenki temetőben
 
 
 
 

 
 Alkotók Nagycenken
 
 
Magyarné Derszib Eti: Széchenyi tér
 
 
 
 
(A nagycenki alkotókról a honlap Alkotók Nagycenken rovatában és a Nagycenki Füzetek 3. kötetében, az Alkotók Nagycenken kötetben olvashatnak részletesen)
 
 
 
 

 
 Tervezett köteteinkből 
 
 
Fogadják szeretettel
Gabnai Sándor soproni evangélikus lelkész, esperes: Széchenyi és a vallás
című előadásának bevezető gondolatait, melyet a Dokumentumok rovatban olvashatnak.
 
A teljes tanulmány megjelenése a Széchenyi bűvkörében 2. kötetében várható. 
 
 
 

 
 Nagycenk múltja
 
 
A leghűségesebb község 
 
 
91 éve, az 1921. december 16-i népszavazáson Nagycenk szinte minden lakosa úgy döntött, hogy a község magyar marad! Egy sokáig ismert monda szerint a szavazáson egy különleges idegen is megjelent:

 

   Déli 12 órakor egy ember állt a bizottság elnöke előtt, egy sárgásbarna arcú, körszakállas férfiú. Csak áll-áll, balkeze kardja markolatán.

– Kicsoda Ön? – kérdezi az ezredes.

– Én gróf Széchenyi István vagyok.

Az ezredes nézi a jegyzéket…

– Sajnálom, gróf úr, az Ön nevét nem találom a listában.

– Tudom! – feleli csendesen –, de én a halottak nevében jöttem szavazni. Nevükben jöttem megmondani Önöknek, hogy ez a föld magyar volt és magyar is marad.

   Az ezredes csodálkozva bámul a jelenségre, a beosztott francia és olasz tisztek – mindannyian harctereket megjárt katonák – sápadt arccal meredtek a tüneményre, aki mereven néz szembe velük, s most angolul mondja:

- Ne felejtsék el uraim: Magyarország nem volt, hanem lesz!

   Szavait megismétli franciául, olaszul, németül és végezetül magyarul. De akkor már utolsót kondult a harang, s az utolsó kondulásra – volt-nincs –, eltűnt a teremből.

 

(Keszei Dénes nyomán)

 

 

 

A titokzatos idegen. Gráf Mónika grafikája

 

(Az emlékezetes történet és Gráf Mónika grafikája a

Nagycenki Füzetek Mesélő Nagycenk kötetében található.)

 

 

 


 

Példaadó helytörténész elődeink

 

 

 

 
Keszei Dénes (1910-2001) iskolaigazgató, helytörténész
 
 
 
 

 
 Tervezett köteteinkből
 
 
   A Széchenyi téri emlékoszlop II. világháborús hősi halottainak nevét megörökítő emléktáblájának alsó két sora láthatóan egészen más! A két utolsó nevet nem ábécé sorban és más betűkkel írták fel. Doblhoff Kristóf és Doblhoff György utólag lett fölírva. No, de hogyan lett fölírva? Ez az érdekes!
 
 
 
Szekendy Szaniszló visszaemlékezését honlapunk Friss írások rovatában olvashatják,
bővített változata Érdekes emberek, érdekes történetek Nagycenken című tervezett kötetünkben fog megjelenni.
 
 
 
 

 
 Nagycenk múltja 
 
 
Horváth János: '56-os emlék

 

Ha van megemlítendő része az én 1956-os dolgaimnak, amit igazán nemes tettnek lehet tekinteni – és nem az én személyem miatt -, akkor erről mindenképp szólni kell. Talán a környéken egyedüli volt ez a nemes cselekedet.

   Hogyan kezdődött?  Egyszer, régen megszólított Szántó esperes úr, hogy elmond egy tanmesét: az apa hazaviszi a kis fizetését. Beteg az édesanyja, éheznek a gyerekek. El kellene dönteni, hogy ebből a kis pénzből most orvosságot vegyen vagy a gyerekeknek élelmiszert? Megpróbálta a gondolkodásunkat a jó irányba terelni. Én - 13 éves voltam - azt mondtam, azt próbáltam mondani: Esperes úr, már elnézést kérek, nem kéne annyit keresni egy embernek, hogy a beteg édesanyjának meg az éhező gyermekeinek is tudjon gyógyszert meg élelmiszert venni? Ezután kérdezte meg, hogy nem akarok-e lelkész lenni.

   1956-ban ez az emlék indította el bennem az élelmiszergyűjtés gondolatát. A másokra való figyelés. Ahogy a Biblia mondja: szeresd felebarátodat.

    Kigondoltam tehát, valószínű én, de hogy én hajtottam végre, az biztos. A falu olyan csodálatos testvériségről tett tanúbizonyságot, hogy százszor nem igaz az a tétel, hogy a vidék nem volt a forradalom híve. Igenis az volt! Élő példa: egy délután összejött egy egész teherautó élelmiszer! Abban hústól a gyümölcsig, a füstölt áru, kenyér, minden volt.

   Egyetlen probléma volt, hogy hogyan visszük fel Pestre. És a véletlenek játéka! Valahogy éppen ekkor Nagycenkre keveredett a Röjtökmuzsaji Szociális Otthon teherautója. Hogy annak a sofőrje mit keresett Nagycenken, nem tudom. A lényeg az, hogy kapcsolatba léptünk a sofőrrel. Az se tudom, hogy hogyan, a lényeg, hogy megtörtént. Hogy, hogy nem, ő éppen pesti volt, s a családja járt a fejében, hogy mi lehet velük. Összejött a szükség, a budapesti kocsi, és az élelmiszer elvitel lehetősége.

   Megtelt a teherautó, kaptam két kísérőt. Két kiscenki embert. Lényegesen idősebbek voltak. Akkor tudtam a nevüket, nagyon sokszor gondolok rájuk, de nem emlékszem. Valószínű, hogy már nem élnek.

   Olyan ostobák voltunk, hogy este indultunk el, éjszaka mentünk, és még éjszaka a Margit hídon jutottunk be a városba. A hídtól jobbra volt egy hatalmas orosz tankszázad vagy ezred, vagy minek nevezzem, hisz ott volt nem messze a Hadügyminisztérium. Egyetlen pillanat alatt elkaptak bennünket! Miután két szót motyogtam oroszul, többet nem, azonnal engem le is húztak a kocsiról: Gyerünk, le! A sötét utcában – soha nem felejtem el – éjjel két vagy három órakor. Elöl kettő, hátul kettő géppisztolyos katona. És megyünk egy sötét utcában körülbelül 15-20 percig. Hát ott engem, ha bármelyik lelő, az égvilágon senki se tudott volna róla. Tehát csak azokon múlott, hogy voltak olyan emberek, hogy nem bántottak engem.

 

Szovjet tankok Budapesten

Bevittek a Honvédelmi Minisztériumba, ott elkapott egy magyarul beszélő orosz tiszt. Elmondott mindennek, csak jónak nem. Leszabta a karszalagomat, mert volt egy nemzeti színű karszalagom. Ilyen őrült, hogy ilyenkor eljöttök, még hogy a forradalmi bizottság küldött! – kiabált. Mutattam ugyanis a papíromat, melyen ez állt: Az éhező Budapestnek a Nagycenki Forradalmi Bizottság és Nagycenk község nevében fogadják szeretettel. Aztán azt mondta: Most tűnjél el! Ne lássunk többet!

   Visszamentem a kocsihoz. A többiek ott vártak. Nagyon szerencsésen elhagytuk az orosz páncélosokat.

   Valamilyen kórházba szerettük volna vinni az élelmiszert. Az Üllői úton egy pesti fiú el is vezetett bennünket egy kórházba. Nem tudom leírni azt a szeretetet, amilyen örömmel fogadtak bennünket. Kijöttek a betegek, az ápolók, mindenki, öleltek bennünket. Nem lehet elfelejteni!

   Egy kérésem van – mondtam a kórházigazgatónak -, mondja be a rádióba, hogy a nagycenki élelmiszerszállítmány szerencsésen megérkezett, és mindenki jól van.

   Mire másnap hazaértünk, már tudták, mert bemondta a rádió.  Úgy 28. és 30-a között történt. Ez azért érdekes, mert másnap az oroszok elhagyták Budapestet. Tehát ha egy nappal később visszük, nem fognak el bennünket.

   A község legyen büszke önmagára! Mert itt - bár a kezdeményező voltam -, nem Horváth János személyéről van szó. Ahogy a nagycenkiek csinálták, ahogy az élelmiszereket hozták. Egy közösséget mi emel ki? Az önzetlenség, az összefogás mások megsegítéséért. Én azt mondom, hogy Nagycenk talán legdicsőségesebb korszaka volt ez. A járásban, úgy tudom, egyedül voltunk. Hát nem szép?

 
 
 
Horváth János 2011. augusztus 20-án a nagycenki Széchenyi-szobor előtt.
Itt szavalta el 1956-ban a forradalmi gyűlésen a Nemzeti dalt  
 
 
A történet a Nagycenki Füzetek 7. kötetében, a Nagycenk a történelem viharában könyvben olvasható.
 
 
 

 
 

 A Nagycenki Füzeteket szíves figyelmükbe ajánlja

  

 Simon Péter kiadó és Szabó Attila szerkesztő

 

 





nagycenkifuzetek.hu címoldaláraLap tetejére
nagycenkifuzetek@gmail.com 0036/30/3188900


0,193 mp